A Cambridge-i Egyetem kutatói a közelmúltban jelentették be, hogy egy tízezer négyzetkilométeres, elsüllyedt „kontinensre” bukkantak két kilométer mélyen az Atlanti-óceán fenekén. Az elveszett ősi földrészen nyolc nagy, egykori folyó nyomait térképezték fel, a mélytengeri fúrásokkal vett mintákban pedig pollenmaradványokat találtak, ami a földfelszíni élet bizonyítéka. Ennek kapcsán utánajártunk, hogyan „nyelhet el” a tenger egy nagy darab szárazföldet, és mit tekinthetünk egyáltalán kontinensnek.

Kontinens az, amit annak nevezünk

A kontinens, azaz a tengerrel határolt szárazföld méretének alsó határa valahol Grönland és Ausztrália területe között van. Egyszerűen azért, mert a több mint kétmillió négyzetkilométer kiterjedésű Grönlandot szigetnek tartjuk, a 7,6 millió négyzetkilométeres Ausztráliát pedig már kontinensnek. Az egész társadalmi konvención alapszik, földtani értelemben a mai kontinenseket nem lehet definiálni – mondta az fn.hu-nak Török Kálmán geológus, az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet munkatársa. Egy kihelyezett táblán és egy korabeli megállapodáson túl például semmi nem indokolja, hogy épp az Ural hegység legyen Európa és Ázsia határa – teszi hozzá.

A földrészek feltételezett elhelyezkedése 100 millió év múlva. Forrás: National Geographic Online

A földtörténet korai időszakában, az Archaikumban például csupán a kontinensek magjai, az úgynevezett kratonok bukkantak a tengerszint fölé. Ezek állandó vándorlásuk során egyre terebélyesebbé váltak, összeálltak, szétszakadtak, amíg a mai földrészek általunk ismert formája ki nem alakult. Ám földtörténeti idővel mérve ez sem tart sokáig, néhány 10 millió év múlva már rá sem ismernénk a szárazföldek alakjára. Más kérdés, hogy a Föld felszíne folyamatosan mozog nemcsak a szélrózsa minden irányába, hanem „fel-le” is, azaz egyszer kitüremkedik, máskor lesüllyed.

Tűzhányók „lifteznek” a földdel

Önmagában az, hogy egy felszínen úszó kőzetlemez - amelyen a mai kontinensek is elhelyezkednek - hirtelen az alatta fortyogó magmába szakad, fizikai képtelenség. A „könnyebb” óceáni és kontinentális kőzetlemezek ugyanis „úsznak” a sűrűbb asztenoszférán – ez a lemeztektonika, amelynek lényegéről  vagy a keretes írásban olvashat. A kisebb sűrűségű anyag tehát nem süllyedhet el a nagyobb sűrűségűben, mint kő a vízben. A vulkántevékenység, a lemeztektonikai mozgások és a globális hőmérséklet változása - amely a sarki jég olvadásához vezethet - azonban képes egészen nagy területeket eltüntetni a szemünk elől.

A földrészek mozgása

A leggyorsabban a tűzhányók „dolgoznak”: ahogy magmakamrájuk feltöltődik olvadt kőzettel, a bennük lévő gázok és gőzök feszítik a kamra falait. Ettől a földfelszín megemelkedik, majd ha a magmakamra ürülni kezd, visszasüllyed. A folyamat tarthat évszázadokig, évezredekig, de akár néhány évtizeden belül is lejátszódhat. Jelen korunkban például Nápolyban és környékén figyelhető meg a folyamatos, több méteres emelkedés és süllyedés. Az „emelkedő stádium” egyébként mindig annak a jele, hogy odalent készül valami, ez alapján tudják esetlegesen előre jelezni a vulkánkitörést – jegyzi meg Török Kálmán.

A rosszabb eset, ha a kamra nem bírja a nyomást, és a vulkán kitör, majd a kiürült magmakamra beszakad. Ez történt Kr.e. 1450-ben Santorini szigetén. A hajdan szinte szabályos kör alakú sziget, közepén egy 1500-1800 méteres heggyel gyakorlatilag belerogyott az alatta hirtelen megüresedett magmakamrába a rajta épült kis várossal egyetemben. Ma egy patkó alakú szárazulat látható belőle, ám a közepén már kibukkant a mélyből az újjáéledő vulkán.

Száraz lábbal Nagy Britanniába

Földtörténeti idővel mérve még mindig gyors változást jelentenek globális hőmérséklet növekedésének és esésének tízezer években mérhető hatásai. Ha az átlaghőmérséklet csökken, a sarkok jégsapkái terjeszkedni kezdenek, beköszönt a jégkorszak. A jég és hó utánpótlását értelemszerűen az óceánokból szerzi, következésképp a világtengerek vízszintje akár száz métert is csökkenhet. Ezzel több, addig víz alatt lévő terület kerül szárazra, ilyenkor például a Bering-tengeren átjáró nyílik Ázsia és Észak-Amerika között, ahol az élőlények a múltban többször is szabadon közlekedhettek.

Így jutott át az ember is, és ezért lehet ennyire hasonló faunája a két földrésznek. De a tengerszint csökkenésével például a Brit szigetek nem voltak szigetek, a kontinens szerves részét képezték, száraz lábbal lehetett átkelni a mai La Manche-on – sorolja a geológus. Ugyanez megfordítva is igaz, a felmelegedéssel a jég olvad, a tengerszint megnövekszik, és elárasztja az alacsonyabban fekvő területeket. Ha ez történetesen egy sziget, akkor az egész sziget a víz alá süllyed.

Süllyed az Alföld is

Sokkal lassabb a kőzetlemezek munkája, eredményüket csak évmilliók múltán venné észre az, aki az űrből figyelné földünket. Ahol a kőzetlemezek távolodnak egymástól, az úgynevezett tágulásos medencék egyre süllyednek, mint például az Atlanti-óceán mélyén. Nem véletlen, hogy épp itt bukkantak rá a fent említett, tízezer négyzetkilométeres egykori szárazföldre, két kilométerrel az óceán alján. Ahogy a szárazföld lassan süllyed a tengerszint alá, úgy nyeli el a víz.

Ilyen a mi Alföldünk is, aminek aljzata folyamatosan süllyed, és egykor ez is tengerfenék volt. De a tenger visszahúzódott, az Alföld pedig szép lassan feltöltődött. Ellenkező folyamat játszódik le ugyanakkor ott, ahol a kőzetlemezek találkoznak és egymásnak feszülnek. A peremük közelében felgyűrődnek, és több ezer méter magas lánchegységek emelkednek ki az egykori tenger fenekéről. Így hozta létre például az Európának feszülő Afrika az Alpokat és a Kárpátokat, a Himaláját pedig az Ázsiához „csapódó” India.

A fölfelszín egyes részei tehát képesek „fel és le liftezni”, sőt ez a mozgás természetes és törvényszerű. Ám fenti hatások – a legutóbbi, lassú tektonikus mozgás kivételével – nem képesek egybefüggő, nagy területeket „eltüntetni”, legfeljebb néhány ezer négyzetkilométereket. A tengerszint emelkedése tengerparti sávokat nyel el, amelyek mérete összeadva igen jelentős lehet, ám olyan erőt, amely képes lenne mai kontinenseink bármelyikét a tengerszint alá taszítani, jelenleg nem ismerünk – nyugtat meg Török Kálmán.

                         Rettegett napviharok

 A Nap 2012 körül éri el a 11 éves ciklusának a csúcsát, emiatt a csillag elektromágneses aktivitása egyre nagyobb. Egyesek ezért attól tartanak, hogy egy hatalmas napkitörés elsöpör minket a bolygónk felszínéről, vagy az egész Földdel végez./ több elmélet szerint/

A ciklikus erősödés azonban teljesen normális a Napnál. “Az legutóbbi években a Nap nagyon csendes volt az ilyenkor megszokotthoz képest is, ezért az aktivitás csúcsát is átlagosnak jósoljuk” – mondta Daniel Baker, a boulderi Colorado Egyetem légkör- és űrkutató laboratóriumának igazgatója az Amerikai Geofizikai Találkozón (AGU). A legerősebb elektromágneses naptevékenységet egyébként is 2013-ra várják.

Az igaz, hogy az emberiségnek nem árt szemmel tartani a napviharokat, mert azok tönkretehetik a műholdakat és a földi elektromos hálózatot. A gazdaságnak és az iparnak is fel kell készülnie ezekre a viharokra – emiatt léteznek olyan szervezetek, amelyeknek az az egyetlen dolga, hogy előre jelezzék a napkitöréseket. Ilyen például a National Oceanic and Atmospheric Administration (NOAA).

A különböző iparágaknak más-más hatásokra kell készülniük, ha a rettegett napkitörés bekövetkezik. A műholdas kapcsolatra támaszkodó légitársaságoknak olyan földrajzi szélességeken kell irányítaniuk a járataikat, ahol lehetségesek más kommunikációs formák is. A GPS technológiára alapozó ágazatoknak el kell majd halasztaniuk a tevékenységeiket. Az elektromos hálózatokat is meg kell erősíteni, hogy kibírják az elektromágneses ingadozásokat.

Póluscsere

Végül még egy népszerű tudományos elmélet kering az interneten a 2012-es apokalipszisről: a Föld mágneses pólusainak a megcserélődése. Az elmélet hívőit az a gondolat tartja rettegésben, hogy a pólusok cseréje az egész civilizációt a kőkorszak szintjére rombolja majd le, vagy ami még ennél is borzalmasabb, a védelmet jelentő mágneses tér csökkenésével minden életet eltöröl majd a kozmikus sugárzás.

A NASA szerint azonban nincs ok az aggodalomra, a mágneses pólusok minden két-háromszázezer évben megfordulnak, és a csere nem egyik pillanatról a másikra történik. A legutóbbi póluscsere egyébként 780 ezer éve történt (néhány kimaradt), a fosszíliák alapján pedig nem történt szakadás az élet kialakulásában.

A kutatók szerint tehát nincs okunk a félelemre – egy év múlva meglátjuk.                               

Forrás: http://index.hu/tudomany/2011/12/23/mar_megint_elmarad_az_iteletnap/

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat